18.Were the cards that you were given

Kedves Olvasók!
Nagyon szépen köszönöm, a kommenteket, nagyon örülök, hogy így kifejtitek a véleményeteket! Bár tudom, hogy nem sok, de nekem elég így visszajelzésként.
A végét próbáltam kicsit izgalmassá tenni. Szerintetek ki fog megjelenni az ajtóban? Nyugodtan írjátok le a tippeteket!
Jó olvasást! xx

Egy lányt látok, egy kissé kihalt, kopár utcán. Csupán pár kisebb családi ház áll az út két oldalán, a végén pedig egy óriási lámpa foglal helyet, előtte pedig egy személy. A lány teste reszket, és fogalma sincs, mit csináljon. Az idegen a nevét kiabálja, de mint külső személő, nem hallom tisztán a nevét. A lány ösztönösen el kezd felé futni, de úgy mintha az életért futna. Mikor már csak pár másodpercre van tőle, egy lövés hangzik el, és utána megszakad a kép és fogalmam sincs mi lesz a vége.

Minden egyes éjjel ezt álmodom az óta az este óta, kivétel nélkül. Legtöbbször felriadok tőle és ezért minden egyes este félve csukom le a szememet, mert nem akarom újra látni, de látom. Mindig látom, sőt volt olyan hogy egy éjszaka több, mint ötször láttam, de sosem tudtam mi lesz  a történet vége. Ki az a lány, és a titokzatos személy? Ki lőtt és miért?

Ma is felriadtam az álmomból. Kezemet homlokomra tettem és már ösztönösen elhúztam a rajta, hogy letöröljem az izzadságot. A paplanom, a lepedőm és a pizsamám is csupa izzadság. Konkrétan úgy néz ki az ágyam, mintha leöntötték volna egy pár liter vízzel. Lábaimat leengedem a padlóra, majd egyből az éjjeli szekrényemhez nyúlok. Kihúzom a matt fehér szekrény első fiókját, és kiveszem belőle a gyógyszereimet illetve a cigarettás dobozomat.

A két dologgal kezembe lesétálok a konyhába, majd felteszek egy kis kávét főzni, miközben egy pohár kísértetével beveszem a majdnem egy tucat gyógyszeremet.

Azután a bizonyos éjszaka után, valami megtört bennem. Más lettem. A suliban csak lézengtem nem beszéltem senkivel se, kiléptem a pom-pom csapatból illetve teljesen eltaszítottam magamtól Ruth-ot. Az egyetlen egy embert, aki önszántából állt szóba velem, akivel jóba voltunk, és talán még barátnak is mondhattam. Az iskolában legtöbbször nem éreztem jól magam, állandóan fájt a fejem és miután egymás után kétszer is elájultam elküldtek a dili dokihoz. Azt akarta, hogy beszéljek, de nem mondtam semmit, csupán gyógyszerért könyörögtem. Gyógyszerért hogy enyhítse a fájdalmamat. Először nem akart belemenni, de végül addig kérleltem, amíg felírt nekem két faját, de nem volt elég. A fizikai fájdalmaim eltűntek, mint például a fej fájás, és a szédülés, de a lelkiek nem, és azt reméltem, hogy akad olyan gyógyszer, mert tudtam, hogy ha ez így megy sokáig bele fogok őrülni.

Ekkor jutott eszembe a fiú, akivel a kórház előtt találkoztam. Kapkodva hívtam fel és reménykedtem, hogy tud segíteni.

- Tessék – adott nekem egy pár tablettát. – Egy nap csak egyet vegyél be, és nem mutogasd senkinek se mert nem illegálisak.

- Ezek drogok? – értelmetlenül meredtem rá, ő meg aprót bólintott. A régi énem ösztönösen utasította volna vissza az ajánlatot, de én csak annyit akartam, hogy ne legyen fájdalom. Hogy, ne érezzem magam minden egyes nap úgy, mint egy roncs, és leginkább hogy nem fájjon, tudjátok, ott belül. Mert a fájdalom csak rossz dolgokat szül, én meg nem akartam már rosszat, és nem is nagyon tudtam elképzelni, hogy mi lehet ennél rosszabb.

Ő általa szoktam rá ezekre, és a dohányzásra is, és persze az iszonyatosan erős kávéra is. Csak így tudtam kibírni a napokat. A napokat, amelyek szörnyűek voltak.

Minden egyes nap bementem hozzá a kórházba, de nem engedett be a kórterembe, ezért kint álltam a terem előtt és csak néztem. Néztem és azt kívántam bárcsak megbocsájtana. De nem tette. Miután kiengedték a kórházból, nem szólt egy szót se hozzám. Mikor át kellet kötözzem a sebét, engedte de nem köszönte meg, mikor kérdeztem hogy mit kér enni, csak mutogatott, de nem szólt semmit. Mindeközben én beszéltem hozzá, mindig elmondtam milyen napom volt, de ahogy teltek a napok és hetek, egyre kevesebbet beszéltem hozzá így a végére, már nem nagyon vettük egymásról tudomást. Bele törődtem, hogy soha nem fog megbocsájtani. Hogy miért? Őszintén, nem tudom. Talán azért mert nem bírtam tovább, és túlságosan gyenge voltam.

Miközben a cigarettámat meggyújtom, ránézek a napi újságra. Június 3.Kerek három hónap telt el azóta. Az egyedi helyzetem miatt, nem jelentkeztem főiskolára, mert minek? Semmit nem tanultam az elmúlt hetekben, csupán mindig arra hajtottam, hogy mindenből átmenjek, ami sikerült. Csak ez volt a fontos. Hogy mi lesz utána? Na, azt egyáltalán nem tudtam.

Újra a dátumra kapom a szememet. Hát persze. A szülinapom. Minden évben ilyenkor elmentünk a Szabadság- szoborhoz a szüleimmel és Laurennel. Minden évben felmentünk, és bámultuk a tengert és a várost, miközben mindannyiunk majszolt egy-egy hot –dogot. Azt hittem, hogy mindig olyan tökéletes lesz az életem, de megtanultam, hogy amit hiszel, és ami valójában meg fog történni nem mindig ugyanaz. Visszaemlékezésemből a telefonom csörgése ébreszt fel.

- 10 perc múlva a ház előtt? – számomra ismerős hang szólt a telefonba.

- Oké – tettem le telefont, majd felsiettem az emeltre.

Cameron volt az. Cameron, akivel a kórház előtt találkoztam, és az óta valahogy az életem része lett. Higgyétek el, azelőtt soha nem barátkoztam volna egy ilyen típusú emberrel, de sajnos eljutottam egy olyan pontra, hogy tök mindegy ki van mellettem, csak legyen valaki. Igen bevallom, kicsit emberfüggő vagyok, mert ha nincs mellettem valaki, akkor nagyon elvesztett vagyok, és nem nagyon látom értelmét az életnek.

Egy egyszerű rövidnadrágot akartam felvenni, de mivel sehol sem találtam egyetlen egy példányt sem, és már kicsi ki is csúsztam az időből ezért egy könnyed nyári ruhát kaptam, amit a sima adidas sportcipőmmel párosítottam. Kifelé menet a pultról levettem a cigis dobozomat, és már mentem is.

Körülbelül másfél hónappal ezelőtt fordult komolyabbra a kapcsolatunk. Addig csak gyógyszert vettem tőle mindig, de akkor egyszer csak megcsókolt. Csak úgy a semmiből. Semmi jelet nem adtam rá, és ő sem hogy lenne kettőnk között valami, hiszen tudta, hogy miken megyek keresztül mivel elmondtam neki, de csak neki , senki másnak. Valakinek ki kellet adjam az érzéseimet, így inkább őt választottam mint a suli pszichológusát.

Azóta, hogy is mondjam barátok vagyunk, néha extrákkal. Elmondunk egymásnak mindent, de van, amikor csak csókolózunk, hogy kiengedjük magunkból a gőzt.  Egyikőnk se tudja, hogy mit akar az élettől, csupán ki akarjuk élvezni.

Egyszer eljött ide, az otthonunkba, de mikor következőkor meg akart látogatni, a testőrök nem engedték be,,amit először furcsálltam, mindaddig, amíg meg nem láttam a másnapi újság címlapokat, amik arról szóltak, hogy ismeretlen lány és fiú tört be Justin Bieber Los  Angeles-i házába. Tudta, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de azért megmondta a biztonsági őröknek, hogy többet nem teheti be a házába a lábát, amit egyfelől meg is értettem. 

Justinnal azóta nem beszéltem. Az első hétben minden egyes nap felhívtam, de nem válaszolt így ebbe is beletörődtem, mint minden másba. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja, hogy soha a büdös életben nem akar látni, de mégis reménykedtem, és talán még most is reménykedek, hogy minden jóra fordul, és meg tud bocsájtani.

- Szia – nem voltam túlságosan jó passzba, ezért nem köszöntöttem semmivel, amit ő is észrevett, de annyira már ismerte a természetemet, hogy nem haragudott rám, sőt kedvesebb volt, mint valaha.

- Boldog Szülinapot – szedett elő a zsebéből egy kis dobozt.

- Honnan tudtad? – mereven bámultam, majd áttért a tekintetem a kis dobozra. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit rejteget a kis doboz, de kíváncsi voltam, ezért óvatosan kibontottam. Nem volt semmi kötés, vagy csillogó minta rajta, csupán egy egyszerű doboz. Mikor óvatosan felemeltem a fedelét, hirtelen elérzékenyültem. Egy aprócska, de annál szebb karkötő volt benne. Nem volt rajta semmi dísz, csupán egy vékony kis lánc volt, de számomra annál fontosabb. Emlékszem, egyszer meséltem neki, hogy még a tizenhatodik szülinapomra kaptam anyjától egy egyszerű, ehhez hasonló láncot. Gondolom, ezért vett egy ilyet. Bár nem volt tökéletesen olyan, nekem mégis tökéletes volt. Hogy miért? Mert például ha vett volna egy méregdrágát, bár nem hinném, hogy megengedhetné magának, de tegyük fel, ha igen, nem örültem volna neki ennyire. Persze, örültem volna, de nem szívből, mert ő se szívből adta volna a több tízezer dolláros karpercet, de ezt tudom, hogy a tiszta szívéből adta.

- Ez – szó szerint nem találtam szavakat a meghatódottságom miatt. Miután feltettem, lassan felnéztem rá. Arcára aggodalom ült ki, mert nem tudta eldönteni, hogy most teszik-e az ajándék vagy nem, ezért megindultam egyenesen felé, majd kezemet a nyaka köré fontam.

Mélykék szemeibe meredtem, és láttam benne, hogy ki ő. Hogy mit élt át, és most hova tart. A legjobb dolog a barátságunkban, vagy már nem is tudom, minek nevezzem a kettőnk között lévő kapcsolatot, az volt, hogy sosem volt az a tipikus kínos csend.  Tudjátok, amikor csak bámuljátok egymást, de gőzötök sincs, hogy mit mondjatok a másiknak.

Mindig beszélt valamelyikünk, és nem csak random dolgokról, hanem komolyabbakról is. Elmesélte, hogy miért került ilyen helyzetbe, hogy honnan jött, és ezt szeretem benne, hogy soha nem kellet kérleljem, mindig mesélt és mesélt.

- Szóval tetszik? – huncut mosoly jelent meg az arcán miközben kezeit gyengéden a csípőmre helyezte.

Ez a mozdulat viszont semmit nem váltott ki belőlem. Nem kezdett el azonnal liftezni a gyomorom, és nem lett libabőrös a bőröm. Semmi kémiai reakció nem jelent meg a testemben, amit normálisnak tartottam, bár kissé aggasztott hogy mással nem így van. Igen, itt most Justinra célzok. Mindig mikor a szemembe nézett, vagy valami olyat tett, a jó napjain, amikor éppen nem sértegetett, akkor igenis megjelentek ezek a reakciók, és akkor úgy éreztem, hogy ennél jobb már nem lehetne . 

Hogy, szeretem-e? Nem hinném, csupán jó hogy van valaki mellettem, ennyi az egész.

- Hogy, tetszik-e? – perverz mosoly villantottam, majd szájaimmal erősen csaptam le az övéire. Ajkaink tökéletes kiegészítették egymást, és könnyedén siklottak egymáson. Nem tudom mi volt velem, de többet és többet akartam.

- Akarlak – búgtam a fülébe, majd nyílt volna válaszra a szája mikor a telefonom hirtelen megcsörrent. Rögtön az oldalzsebembe kaptam, majd nagy nehezen előszedtem. Meredten bambultam a képernyőre, mert egy olyan nevet láttam, akiét már régen nem így hezitálás nélkül vettem fel.

- Elmegyek. Ha el akarsz köszönni, gyere – köszönés nélkül szólt bele a telefonba és miután gyorsan elhadarta ezt a pár szócskát, azonnal lecsapta a telefont. Hihetetlenkedve bámultam a képernyőt, és fogalmam sem volt, hogy hová megy és hogy miért, mindaddig, amíg be nem ugrott egy emlék.

Körülbelül három hete lehetett, amikor egyszer hamarabb hazajöttem a suliból, mint ő. A baleset óta nem jártam a szobájában, és azóta nem tudtam igazából, hogy mit érez, ezért tudom, rosszul cselekedtem, de bementem a szobájába. Mikor már mindent átkutattam, megakadt a szemem a laptopján. Hihetetlenkedve néztem, amikor simán behozott minden oldalt, mivel azt hittem alaposan elzárta a dolgait mindenféle kódokkal, ahogy szokta. De nem így volt. Az egyik mappa címe felkeltette az érdeklődésemet így rögtön rá kattintottam, és mikor megnéztem mit is rejt, rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Egy nyári iskola adatai voltak benne és egy még kitöltetlen jelentkezési lap. Rögtön, mikor haza ért elkezdtem kérdezősködni, hogy nem akar-e teljesen véletlenül valami fontosat mondani, de nem válaszolt így feltettem neki a kérdést. Mikor rájött, hogy turkáltam a gépén elkezdett ordibálni, majd sikítozni és végül sírva rogyott össze. Az volt az utolsó alaklom, hogy úgy isten igazából hozzám szólt.

Sietősen vettem a lábaimat, és rekordidő alatt már a házban is voltam. Lar egy fekete koptatott nadrágot viselt egy úgy szintén fekete felsővel. Mellette a két bőröndje sorakozott illetve egy kisebb hátizsák. Éppen a cipőjét kötötte be, mikor nagy erővel estem be az ajtón.

- Kérlek, ne menj – ráztam ellenkezően a fejemet és próbáltam közeledni felé, de nem nagyon engedte.

- Megyek – nyelt egy nagyot, és akkor láttam rajta sok idő elteltével először bármiféle érzelmet – Ezt kel tennem –ült le egy székre. – Figyelj –tekintetét az én szemeibe fúrta. – Ezt kell tegyem, mert fogalmam sincs mit akarok az élettől, érted? Át kell gondoljam a dolgokat, mert tudom hogy így nem élhetünk az életünk végig – mutatott kettőnkre és akkor megértettem. 

Csak annyit akar, hogy újrakezdhesse. Hogy átgondolja dolgokat, és teljesen tiszta lapokkal térjen vissza, hogy egy új kiegyensúlyozottabb Laureen legyen. A szívem hevesen tiltakozott, hogy nem engedhettem el, de ezúttal az agyamra hallgattam. Az agyamra, ami azt mondta, hogy engedd el. Tudtam, hogy ez lesz a helyes döntés, nem csak neki, de nekem is.

- Megölelhetlek? – szemeimbe könnyek szöktek, mikor átgondoltam a dolgokat.

Nem reagált, csupán el kezdett lépdesni felém és mikor már csak pár centiméterre volt kezeimmel erősen megragadtam és magamhoz húztam. Nem volt egy túl hosszú ölelés, de nekem elég volt. Mikor elhúzódtam tőle, szeme kissé tükrös volt és ekkor már tudtam, hogy meg fog bocsájtani, mert nem tud rám haragudni egy egész életen keresztül. Bárhogyan is próbál ellenem küzdeni, és az ellen hogy megbocsájtson, egyszer úgy is megteszi, érzem.

Miután elment iszonyatosan nagy egyedüllét fogott el, és a kezem ismét reszketni kezdett, és nehezen vettem a levegőt, ezért ismét a gyógyszeres dobozomhoz nyúltam és miután lenyeltem már sokkal jobban éreztem magam.

Késő este kerültem ágyba, miután még legalább egy órát beszélgettünk Cameronnal telefonon keresztül. Elmeséltem neki, hogy mi van Laurennel és hogy holnap találkozzunk. 

Már éppen feküdtem volna be az ágyba, amikor meghallottam, hogy nyílik a nagykapu. Egyből felpattantattam és az ablakomhoz osontam, de túlságosan sötét volt én nem láttam semmit. Ekkor jutott eszembe, hogy a zárba hagytam a kulcsomat, és pár másodperc múlva dörömbölni kezdtek a bejárati ajtón. Sietősen vettem a lépcsőket, majd egy nagy levegő vétel után, kizártam az ajtót és kinyitottam.

Ott állt és minden beugrott vele kapcsolatban. Minden rossz és jó emlék. Gyorsan cikáztak az emlékképek a fejembe, észre se véve, hogy az ajtóban ácsorgó ember éppen be akar jönni.

- Sziaa…



Winnie Biersack