7.Don’t forget that I’m real

- Laureen – kiáltottam miközben a szobája felé lépkedtem.

Mikor benyitottam éppen zenét hallgatott és a neten lógott. Kérdően fordult felém, meglepte, hogy így kiabálok.- Jön Selena – léptem az ágya felé, ahol éppen feküdt.
- Ki? – valószínűleg, nem tudta kiről beszélek.
Csak megforgattam a szememet, majd a képernyőre pillantottam, ahol éppen valami punk zene szólt, és egy tetoválós oldal volt megnyitva, amellett pedig egy egyetemi. Kettős személyiség, de jó.
- Tetoválást akarsz? – meredtem a képernyőre továbbra is.
- Csak nézelődök –zártba az ablakot, majd zavartan rám nézett. – Selena Gomez? – tért vissza az előző történetre, mire én csak bólogattam. – Együtt vannak? –kerekedett ki a szeme.
- Azt mondta bonyolult- legyintettem. - De azt szeretné, ha találkoznánk vele – zártam le a témát.
- Felőlem – rázta meg a vállát és visszafordult a számítógép felé. – Figyelj Mildred – fordult vissza felém mikor észrevette, hogy éppen menni készültem. – Nem lenne baj, ha holnap Sophie-val mennék vásárolni? – bocsánatkérő arckifejezés jelent meg rajta.
- Dehogy – mosolyogtam. – Majd adok pénzt – mondtam miközben ki léptem az ajtón és elindultam a szobámba.
Ahogy beértem előszedtem a bőröndömből a notebookomat, majd bekapcsoltam. A különböző közösségi oldalakon egy csomó üzenet érkezett, hogy hol vagyok, és hogy hívjam fel őket, vagy üzenjek nekik, de igazából nem tartottam fontosnak. Anyáék azt szerették volna, hogyha új életet kezdünk. Ami csak úgy lehetséges, ha lezárjuk az előzőt. Lezárjuk a barátainkkal lévő kapcsolatot, és az egész életet.

Bár úgy éreztem, hogy senki sem érdekel, arra azért mégis kíváncsi voltam, hogy Austin üzent-e, de sajnos nem. Szomorúan konstatáltam, hogy még mindig nem keresett, azok után, hogy elrohant a kávézóból csapot- papot otthagyva.

Már éppen léptem volna ki az egyik közösségi oldalról, amikor hirtelen felugrott egy chat ablak. Rákkattintottam majd legalább fél percig döbbenten meredtem a képernyőre, és nem tudtam eldönteni, hogy ez most mit is jelent. Howard volt az. Már éppen nyitottam volna meg a chatet, mikor megcsörrent a telefonom, amit rögtön fel is vettem, bár igaz nem volt ismerős, csupán a számot írta ki.

- Mildred Black – szóltam a telefonba, amiben csönd volt, de körülbelül 3 másodperccel később megszólalt a másik fél is.

- Szia, új lány – egyből felismertem a hangját.

- Howard? – kérdeztem vissza

- Szóval felismered a hangomat – röhögött aprót a telefonba. – Nincs kedved valahova elmenni? –hirtelen kérdése meglepett.

- Hát nem is tudom – húztam a beszélgetést, mert nem voltam magamban biztos. Még csak most ismertem meg, csak a nevét tudom. Bár az osztálytársam, így jó lenne egy barát.

- Na, jó – aprón mosolyogva beadtam a derekamat. – Elmegyünk valahova enni? Farkaséhes vagyok – vettetem fel az ötletet.

- Nekem oké. Fél óra múlva a sulinál? – kérdezte majd egy igen válaszolása után letettem és elkezdtem készülődni.

Gyorsan letusoltam, majd egy másik pólót vettem fel magamnak, és gyorsan szóltam Laurennak hogy majd csak este jövök. Már éppen az ajtón léptem volna ki amikor Justin utánam szólt: 

- Hova mész? – kérdezte elég komoran.

- El – aprót bólintottam az ajtó felé, jelezve hogy éppen indultam.

- De jön Selena – ahogy kimondta a fejemre csaptam, mert teljesen kiment a fejemből.

- Jaj, teljesen elfelejtettem. Bocsánat – néztem rá szomorúan, de nem hatott rá, mert sértődötten rám nézett. – Azt hittem te más vagy – vájta bele szép szemeit az enyémbe, majd egy másodperc múlva felrohant a lépcsőn.

Nagyon rosszul éreztem maga, hogy így cserbe hagytam, de nem mondhattam már le Howardot, mert már így is késésbe, voltam ezért szinte futottam a buszhoz.

A buszon végig agyaltam, és többször eljátszottam Justin szavait: Azt hittem te más vagy!  Alig vártam, hogy leszálljak a buszról, mert egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből őt és a szavait.

Amint kiléptem a buszból, egyből megpillantottam. Ott ált zsebre dugott kézzel, miközben pont rám nézett. Egy nagy levegő vétel után elindultam felé, majd megálltam előtte.

- Jó hosszú fél óra volt –jegyezte meg cinikusan.

- Bocsánat – szabadkoztam. - Még nem nagyon szoktam meg a Los angelesi közlekedést – füllentetem.

- Nem baj – rázta meg aprón a fejét, majd egy mosolyt küldött felém, amitől egyből jobb kedvem lett. - Hova menjünk enni? – kérdően nézett szemembe.

- Nekem mindegy, csak egyek valamit- röhögtem el magamat majd megindultunk egy pizzázó felé ,

A kajálda pár percre volt, de végig beszélgettük az utat. Megtudtam, hogy zenész, és hogy imádja a tetkókat, amik közül párat meg is mutatott.

- Szóval New Yorkból költöztetek ide. De miért? Új munkát találtak a szüleid? – kérdően nézett rám, majd rögtön könnybe lábadt a szemem. - Valami rosszat mondtam? – fürkészett.

- Nem dehogy – nevetve töröltem le pár könnyet az arcomról – A szüleim meghaltak, ezért költöztük ide a húgommal – nyeltem egy nagyot, mert nem akartam gyengének látszani előtte.

- Sajnálom –csak ennyi jött ki a száján a meglepettség miatt. Vártam, hogy szóljon valamit, de nem szólt. Vagy nem akart, vagy akart, de nem tudta mit, mert nem tudta mivel segíthet, és mivel ronthat a helyzeten.

- De akkor kivel laktok most? – terelte tovább a témát, mert érezte, hogy kezdek szomorkodni.

- Apa egy híres lemezkiadó cégnél dolgozott, és az egyik sztárocskánál- az utolsó szót cinikusan mondtam, mire kérdően rám nézett. – Justin Bieber a gyámunk – mondtam ki mire ő felemelte a fejét és kitört belőle a röhögés. De nem csak simán egy haha, hanem egy pár percig eltartó tiszta szívű röhögés. – Tetszik a humorod - röhögött tovább, ami kezdett kínos lenni és bántó.

- Pedig igaz- nyeltem egy nagyot, mire az arca komolyra váltott és lesett neki a tantusz hogy teljesen komolyan mondta mindent, és minden szavam igaz.

- Azt hittem csak viccelsz - bocsánatkérően rám nézett – Sajnálom – fogta meg a kezemet, amire egy apró mosolya reagáltam. –  Csak annyira fura – összezavarodott fejjel ült előttem Jó fej legalább? – ette tovább a pizzáját.

- Csak fél évet kell, kibírjak vele – vontam meg a vállamat majd tovább folytattuk az evést

Hazudnék, ha azt mondanám nem esett rosszul, ahogy kinevetett, de nem ismert, és mint mindenkinek ez elégé hamisnak tűnhet, hogy egyszer csak egy híres énekes lánya vagyok. Evés után a közeli parkban sétálgattunk, ahol elmondta, hogy nagyon nem bírja az osztályt kivéve egy fiút, aki meleg, de legalább jó fej.

- És a te szüleiddel mi van? – fordultam kérdően felé, miközben egy padon foglaltunk helyet.

- Anyám elhagyott minket mikor 3 éves volta, azóta az alkoholista apámmal élek, és húgommal Sophie-val – mondta, miközben én megakadtam a Sophie szón.

- Sophie? Az a Sophie, aki a mi sulinkba jár és punk stílusú 8.-os?- kérdően fürkésztem miközben megakadtam a szemem az ádámcsutkáján, majd nyeltem egyet, hogy elrejtsem a bámulásomat

- Igen – De honnan ismered? 

- Húgom osztálytársa és elég jóba lettek, sőt – furcsálltam, hogy ilyen kicsi a világ.

- Ja, helyes kis csajszi, nagyon bírom, bár ki tud készíteni a különcségével. –röhögte el magát, majd észrevette, hogy nem értem mire gondol a különcség szóval. – Biszex – mondta lazán ki mire a szemeim kitágultak. - Azta – csak ennyit tudtam mondani.

Még körülbelül egy fél órát sétáltunk, de már kezdtem álmosodni így indulni készültem. 

- Azt hiszem, én megyek.

- Még csak fél 10 van – nézte meg a telefonját.

- Hát éppen ez az - apró mosoly jelent meg az arcomon – Akkor jó éjt - fordultam meg és elindultam volna, de elkapta a karomat. – Megismételjük? – mosolygott rám, amitől éreztem, hogy végem van. Pár másodpercig hezitáltam a válaszon, de mire épen kimondtam volna, maga elé fordított és hirtelen elkezdett közeledni felém, de megállt fél úton hogy mit szólok hozzá, majd végül én hajoltam közelebb hozzá. Ahogy szánk összeért, borzongás futott át a testemen. Nyelve bejutást kért a számba, amit meg is adtam, bár nem hosszú ideig mert a fejembe megjelent egy villogó fény, mondván ennek még nincs itt az ideje, így eltoltam magamtól, majd megfordultam és elindultam haza.


Winnie Biersack